Ha egyetlen mérkőzéssel szeretnénk összefoglalni Unai Emery első szezonját az Arsenalnál, akkor elég megnézni az utolsót, a Chelsea ellen elveszített Európa-liga-döntőt.

Az Ágyúsok jól láthatóan egy kidolgozott tervvel érkeztek a pályára, aminek köszönhetően a meccs első 20 percében egyértelműen az ő akaratuk érvényesült, miközben mégis láthatók voltak azok a hibapontok, amelyek végzetesek lehetnek.

A labda ígéretes helyeken jutott el a felfutó szárnyvédőkhöz, akik viszont nem tudták kiosztani az utolsó passzokat, igazán nagy helyzeteket nem sikerült kialakítani majd a második félidő elején jött a Chelsea első gólja, és az Ágyúsok összeomlása. Emery hiába nyúlt bele a meccsbe, változtatott formációt, a Kékek néhány perc leforgása alatt darabjaira szedték ellenfelüket.

Az Európa-liga lehetett volna az a színtér, ahol Emery igazolni tudta volna legalább rövidtávon a kinevezésének jogosságát. Egy olyan edző, aki korábban már háromszor megnyerte a sorozatot, most a döntőben kártyavárként omlott össze a csapatával együtt, miközben a bajnokságban az idő előrehaladtával nemhogy fejlődött volna, de rosszabb lett az Arsenal.

****

Arséne Wenger két évtizedes regnálásának utolsó szezonja egyértelműen mélypont az új évezred Arsenaljának történetében. Az Ágyúsok nem csak a 6. helyen fejezték be a bajnokságot, de emellé 51 kapott gól is párosult, miközben idegenben csupán négy meccset sikerült megnyerniük. Egyértelmű volt tehát, hogy miken kell javítani az új -immár menedzser helyett – vezetőedzőnek.

Annak ellenére, hogy az Arsenal ismét csak az Európa-ligában indulhatott, a klub nyáron nettó 67 millió fontot költött el a keret, és elsősorban a védelem megerősítésére. Bernd Leno a kapuba, Sokratis Papastathopoulos a védelem tengelyébe, Lucas Torreira pedig a védekező középpályás posztjára érkezett, kivétel nélkül a kezdőcsapatba, míg Matteo Guendouzi a jövő embereként a vártnál jóval több lehetőséget kapott. Ráadásul a kinevezését követően Unai Emery kiemelte, hogy fejleszteni szeretné a meglévő játékosait, de ehhez képest az egyik legkritikusabb ponton nem sikerült javulni, sőt:

• Az Arsenal a 2018/19-es szezont 51 kapott góllal fejezte be a bajnokságban, akárcsak az előzőt.
• Amíg az Ágyúsok az eggyel korábbi szezonban 418 lövést engedélyeztek az ellenfeleknek, most ez a szám 498-ra növekedett.
• A várható gólok modellje szerint az Arsenalnak a 2017/18-as idényben nagyjából 44 gólt kellett volna kapnia, míg idén ez a szám 52-re emelkedett.
• Wenger leggyengébb idényében az Arsenal ellen összesen 69 ziccert (Big Chance) alakítottak ki az ellenfelek, míg ez a szám Emery első évében 84-re növekedett.

Az észak-londoniak ugyan a négy helyett ebben a szezonban már hét meccset tudtak megnyerni idegenben, de a legyőzött csapatok közül csak az akkor a meccs nagy részében tíz emberrel játszó Watford végzett az első tízben, míg a Huddersfield, a Fulham és a Cardiff City kiesett, a Bournemouth, a Burnley és a Newcastle pedig a 16., a 15., és a 13. helyen zárta a szezont. Az Arsenal végül összességében 7 ponttal gyűjtött többet az előző szezonhoz képest, de az javarészt annak köszönhető, hogy Arséne Wenger csapata az akkori három kieső, a West Brom, a Stoke City és a Swansea City otthonában csak egy pontot szerzett, addig Emery legalább a liga leggyengébb csapatai ellen hozni tudta a minimumot, de eközben a csapata több pontot bukott hazai pályán, és végül a Crystal Palace elleni vereség, illetve a Brighton elleni döntetlen miatt az Arsenal lemaradt a Bajnokok Ligája indulást érő negyedik helyről.

Eközben ráadásul az Arsenal támadójátéka is inkább hasonlított egy középcsapatéra, mint egy olyanéra, amely a legrangosabb európai kupasorozatba vágyok vissza.

Ami megmentette Unai Emery csapatát a hatalmas égéstől, az a minden várakozást felülmúló helyzetkihasználás. Az Arsenal a lövéseinek 14 százalékából szerzett gólt, ami a legjobb mutató a Premier League-ben, miközben a kialakított helyzetek alapján 73 helyett csupán 64 gólt kellett volna szerezniük.

• Egy szezonnal a korábban az Arsenal 74 gólt lőtt, de ami még fontosabb, a kialakított helyzetek minősége alapján akkor 72 gólt kellett volna szerezniük az idei 64-gyel szemben.
• A legkomolyabb visszaesés a leadott lövések számában keresendő: az Ágyúsok a 17/18-as idényben 589 alkalommal tettek kísérletet a gólszerzésre, ez erre a szezonra 462-re csökkent, ami a legrosszabb mutató a csapat részéről a PL-történetében és nagyjából a középmezőnyhöz elég.

Az, hogy az Arsenal mégis szinte pontosan ugyanannyi gólt szerzett, mint egy évvel korábban, az a már említett helyzetkihasználásnak köszönhető, és ebben hatalmas szerepet vállalt a két sztárcsatár, Pierre-Emerick Aubameyang és Alexandre Lacazette.

A Premier League-ben társgólkirályi címet szerző gaboni csatár szinte pontosan annyi gólt szerzett, amennyi a helyzetei alapján indokoltak. 23.55-ös xG-ből szerzett 22 gólt, aminél jobb aránnyal helyzetkihasználás terén csak két szezonban zárt pályafutása során.

Lacazette pedig minimálisan túl is teljesített, hiszen 12.03-as xG mellett 13 góllal zárta végül a Premier League-szezont.

Ami még nagyon sokat kozmetikáz az Arsenal helyzetkihasználásán, azok a tizenhatoson kívülről szerzett találatok. Amíg a Premier League-ben a boxon kívülről leadott lövésekből átlagosan három százalékban születik gól, addig az Ágyúsok a 2018/19-es szezonban 11 ilyen találatot szereztek 7.1 százalékos hatékonysággal.

A számok tehát egyértelműen azt bizonyítják, hogy az Arsenal nemhogy fejlődni nem tudott az elmúlt 10 hónapban, de szinte minden jelentős mutatóban visszalépés fedezhető fel a klub elmúlt két évtizedének leggyengébb évéhez képest is.

Mégsem ez az, ami miatt az Arsenal szurkolóinak igazán aggódniuk kell, hanem a tény, hogy a korábbi ígéretekkel ellentétben továbbra sem látszik az irány, amely mentén ez a csapat a jövőben fejlődni tudna. Pedig minden kezdetén még úgy tűnt, Unai Emery-nek egészen világos elképzelése van arról, hogyan akar felépíteni egy új Arsenalt.

****

„Azt szeretném, hogy minden meccsen mi legyünk a főszereplők. A történelem alapján ez a csapat szereti birtokolni a labdát, és én is kedvelem ezt a megközelítést. Azonban ha a labda nincs nálunk, akkor azt akarom, hogy nagyon intenzíven támadjunk le. Ez a két dolog számomra nagyon fontos.”

-mondta Emery a legelső sajtótájékoztatóján, és az elképzelései már a felkészülés során megmutatkoztak a gyakorlatban. A PSG, az Atlético Madrid, a Chelsea és a Lazio elleni meccseken az Arsenal szinte minden egyes alkalommal megpróbált nyomás alatt is hátulról építkezni, kiprovokálva az ellenfél letámadását, hogy azután az így megnyíló üres területekbe tudják bejátszani a labdát. Labdavesztés után pedig a baszk mester ígéretéhez hűen a csapat agresszívan visszatámadott a játékszer visszaszerzésének, vagy az ellenfél támadásának lelassításának érdekében.

A Manchester City és a Chelsea elleni első két bajnokin az Arsenal ugyan vereséget szenvedett, de a mantraként hangoztatott fejlődési folyamat miatt ez elnézhető volt. A City ellen olyan szervezett letámadási sémát mutatott be az Arsenal, amely a Wenger-korszakban csöppet sem volt megszokott, a Chelsea ellen pedig ugyan még gyakran hiba csúszott a támadásépítésbe, de a támadó középpályások és a szélső védők kombinációi, valamint az Iwobi gólját megelőző megkomponált támadás joggal tölthette el optimizmussal az Ágyúsok híveit.

A felkészülés alatt az Arsenal többféle formációban, 4-3-3-ban és 4-4-2-ben is játszott, a bajnokság elején azonban Emery szinte kizárólag az általa leginkább kedvelt 4-2-3-1-es felállásban küldte pályára a csapatát. A problémát viszont az jelentette, hogy a Wenger-korszakkal ellentétben a védelem előtti két középpályás egyike sem nem csatlakozhat a támadásokhoz, így Aaron Ramsey egy sorral feljebb került a tízes posztjára, míg Mesut Özilnek a jobb oldalon kellett szerepelnie.

Ebben a rendszerben viszont a walesi középpályás nem tudott mélységből a kapu elé érkezni, míg Özil többnyire a jobb oldali félterülethez kötve közel sem tudott annyira szabadon mozogni, hogy komoly hatással legyen a csapat játékára.

Ugyan az Arsenal szorgosan gyűjtötte a pontokat, köszönhetően a már korábban taglalt irreálisan jó helyzetkihasználásnak, de a védelem továbbra is sebezhető maradt, így Unai Emery novemberben úgy döntött, hogy előveszi a 3-4-2-1-es felállást, megpróbálva megerősíteni a csapat védekezését, elfelejtve a Ramsey-Özil párost, és a helyzetek kialakítását a csapat szárnyvédőire bízta.

Ettől a ponttól fogva Emery szinte teljesen megfeledkezett azokról az alapelvekről, amelyekről még a szezon előtt beszélt, és amikre az egész felkészülést építették. A biztonság érdekében már nem erőltették tovább a labdakihozatalokat, és ahelyett, hogy főszereplők lettek volna, szinte minden egyes alkalommal megpróbáltak az ellenfélhez igazodni.

Az Arsenal a szezon folytatásában épp ezért nem kevesebb, mint hat különböző formációt alkalmazott kisebb-nagyobb rendszerességgel:

• 4-2-3-1
• 4-4-2
• 4-3-3
• 4-3-1-2
• 3-5-2
• 3-4-1-2

„Azt akarom, hogy olyanok legyünk, mint egy kaméleon. Képesnek kell lennünk birtokolni a labdát a visszahúzódó ellenfelek ellen, de bizonyos esetekben ellentámadásokból is hatékonynak kell lennünk”

Az Emery-féle kaméleon csapat, és a az Arsenal szezonjának legjobb meccse egyértelműen a decemberi, Tottenham ellen 4-2-re megnyert észak-londoni derbi volt, amely során az Ágyúsok nagyon agresszív letámadással kezdtek, majd megszerezték a vezetést, és a Tottenham fordítása után a baszk edző úgy tudott belenyúlni a meccsbe többször is, hogy nem csak fordítani tudtak, de kontrollálni is tudták a meccset.

Az Arsenal protagonistaként lépett fel, de alkalmazkodni tudtak az adott meccs körülményeihez, aminek végül látványos meccsen három pont lett a jutalma.

Ennek akkor a jövőbeli sikerek alapjául kellett volna szolgálnia, de mint kiderült, ez volt a csúcs.
Az ellenfelek a folytatásban nagyon hamar kiismerék az Ágyúsok játékot, és kreatív játékosok haján nagyon kevés helyzetből kellett gazdákodniuk, így rendszeresen nagy nyomás nehezedett a Lacazette-Aubameyang páros vállára.

Az Ágyúsok szinte egész télen szenvedtek, leszámítva a Chelsea elleni hazai meccset, amikor Emery ismét az ellenfélhez alkalmazkodva a gyémánt középpálya tetejére helyezte az akkorra már biztos távozónak számító, és epizódszerepekre kárhoztatott Ramsey-t, hogy vegye ki a játékból Jorginhót, mindezt nagyon intenzív csapatszintű presszinggel támogatva.

Az első komolyabb változást a BATE elleni idegenbeli kínos EL-vereség hozta, ami után az addig sokszor még a meccskeretből is kimaradó Özil visszakerült a csapatba, majd a Rennes elleni idegenbeli zakó után Emery a 3-4-1-2-es felállásra váltott, Ramsey pedig a szezon során először visszakerült eredeti posztjára, a pálya közepére.

Az Arsenal ebben a pár hétben tudta az egész szezonban a leglátványosabb támadójátékot bemutatni, mivel így Özil sem csak a beadásra készen álló szárnyvédőket, hanem a mélységből a kapu elé érkező Aaron Ramsey-t is ki tudta szolgálni, miközben Lacazette és Aubameyang folyamatos terrorban tartották a Napoli vagy épp a Manchester United védőit.

Az Arsenal szezonja egyértelműen akkor ért véget, amikor a korábban rosszul használt, és emiatt kiebrudalt Ramsey-t sérülés miatt le kellett cserélni a Napoli elleni visszavágón, és többet nem is léphetett pályára piros-fehérben.

A bajnokság utolsó néhány hetében ismét jött a folyamatos variálás, miközben a csapat sorra szenvedte el a kínosabbál kínosabb vereségeket a Crystal Palace, a Wolverhampton vagy épp a Leicester City ellen, pole-pozícióból elbukva ezzel a BL-indulást.

****

Amíg a szezon elején valóban megpróbált - mérsékelt sikerrel - egy felismerhető, és hosszútávon talán sikeres koncepciót megvalósítani az Arsenalnál, az első komolyabb problémák után erről a tervéről lemondott. Ezt a lépést igazolhatta volna a Premier League-en keresztül a Bajnokok Ligája indulás kiharcolása, vagy az Európa-liga megnyerése, de így az Arsenal átmeneti szezonja végül a semmibe vezetett, és a végére a nulláról sikerült egy lépést tenni a mínusz egy felé.

A statisztikákhoz felhasznált források: whoscored, understat, 7amkickoff