A magyar válogatott az 1954-es berni vb-döntő után találkozott ismét tétmeccsen a németekkel, ráadásul reális eséllyel még a továbbjutásra az elmúlt három nagy torna győzteseivel egy csoportban. Ez utóbbi végül nem sikerült; ahogy Hajdú B. István fogalmazott a lefújás pillanatában a csapat hősi halált halt az Eb legnehezebb csoportjában, de szégyenkezni valója aligha van: szervezettségükkel és taktikai felkészültségükkel ismét felhívták magukra a figyelmet Rossi játékosai, szemben a meglehetősen diszfunkciósan, sokszor saját hibáit kidomborítva játszó, padról hozzáadott értéket kevésbé felmutató Nationalelffel. Elemzés.

Joachim Löw és a 3-4-3

A csúfos kudarcot – címvédőként búcsú már a csoportkörben – jelentő 2018-as világbajnokságot, majd Hollandia és Franciaország ellen nyeretlenül zárt Nemzetek Ligája csoportot követően Löw egy új pályára igyekezett állítani a német nemzeti csapatot. Nagy visszhangot keltve 2019-ben ,,visszavonultatta” korábbi csapatának olyan húzóembereit, mint Jérome Boateng, Thomas Müller vagy éppen Mats Hummels, kísérletezett többféle játékrendszerrel, mint például 4 védős, kontrára építő reaktív játék, vagy a bevallottan Gian Piero Gasperini Atalantája által ihletett, emberfogáson alapuló 3-4-3. A csapat az alapjátékát nem igazán találta meg, és olyan csalódást keltő eredmények születtek, mint a hazai 2-4 Hollandia ellen az Eb-selejtezőn, 3-3 Törökország és Svájc ellen, illetve a leglátványosabb: 0-6 a spanyolok elleni Nemzetek Ligája meccsen.

A csalódások pedig – ezzel beismerve az újjáépítés teljes kudarcát – arra sarkallták Löwöt, hogy a torna utáni távozása miatt az arcvesztéstől már nem félve visszahívja utolsó megmérettetésére Hummelst és Müllert. Egyúttal pedig – főként a spanyolok elleni 0-6 miatt – letegye a garast a plusz egy védőt, és ezáltal több stabilitást jelentő 3 védős rendszer mellett az Eb-re.

Itt ez egyelőre vegyes eredményeket hozott, a franciák ellen többnyire a kontrák elleni brutális sebezhetőség, és a kapu előtti nem elég éles játék csúcsosodott ki.

A portugálok ellen pedig a rendszer előnyei, azaz a szárnyvédők okos használata szélső túltöltésekkel, és a középső támadók okos mozgása (főleg Müller és Havertz) domborodtak ki, az ellenfél kispadján ülő Fernando Santos képtelen volt belenyúlni a meccsbe, és így a németek szinte végig 5 támadóval támadták a 4 portugál bekket, hasonló figurából szerezve mind a négy gólt.

A portugálok elleni győzelmet követően Löw csak kényszerűségből (a sérülést összeszedő Müller helyett müncheni csapattársa, Leroy Sané került be) változtatott a csapaton, míg magyar oldalon Rossi is maradt a Franciaország ellen bravúrt elérő kezdőcsapatnál.

A merőben más meccsképnek elsősorban két oka volt:

• a ,,Raumdeuter”-nek, azaz – tükörfordításban – területvizsgálónak is becézett Müller hiányában Sané sok egyéb dolog mellett az okos helyezkedésben nem tudta pótolni csapattársát, így segítve a forgatásokat és kihasználva a félterületekben megnyíló területet,
• a magyar válogatott védekezésben 5 védős rendszere aligha volt úgy széthúzható, mint a portugálok 4-2-3-1-e, és így természetszerűleg a mi szárnyvédőink rendre fel tudták venni a Kimmich - Gosens párost.

3 védős rendszerek egymás ellen

Szinte már klisé, hogy ha két, 3 védős felállásban játszó együttes találkozik egymással, abból ritkán születik látványos meccs, ugyanis képes a két csapat tökéletesen kioltani egymást – ez utóbbi most is igaz volt a mi részünkről.

Az infogol statisztikája alapján ezen a meccsen engedte a legkisebb minőségű helyzeteket ellenfelének a magyar csapat, ami 2,05-ös xG-t jelent a franciák elleni 2,35-höz, és a portugálok elleni 2,7-hez képest. Ezt egyrészről a fent említett okból tudtuk elérni, másrészt pedig amiatt, ahogy a magyar csapat tovább alkalmazkodott a németekhez.

A németek egyik kedvelt fegyvere így alig tudott érvényesülni, míg a középen óriási munkát végző Szalai-Sallai duó miatt a gyors forgatások sem működtek. Így a meccs nagy részében csak U-alakban tudta a Nationalelf lassan körbejáratni a magyar blokkot, nagy helyzeteket játékból nem nagyon kialakítva; ráadásul a magyar csapat esetileg magas letámadást (gulyáspresszinget!) is alkalmazott a német térfélen.

A labdakihozatalokat segítendő Kroos többször is hátrahúzódott a középhátvédek vonalába, többnyire az általa a Real Madridban is kedvelt bal félterületben. Ám ezzel is inkább csak a fellépő Rüdiger elől vette el a területet, ráadásul így – a második félidőben már Kimmichhel együtt – csak a teljes magyar védekezés előtt, mind a 10 mezőnyjátékossal szembe fordulva kaptak labdát, ahonnan veszélyes átadásokat nem nagyon tudtak a magyar védelem mögé küldeni.

link Forrás

A németek passztérképén is látszik: a második félidőben egyre inkább kockáztatva már feljebb játszó Kroos és Kimmich szinte csak oldalra passzolt, míg az így elszigetelt, többnyire beadásokat váró támadóknak szinte alig van biztos játékkapcsolata.

A második félidőre megpróbált váltani Löw: az addig szárnyvédő Kimmichet bevezényelte kedvenc posztjára, a középpálya közepére, míg a helyére az 1 az 1-ekben remek, kis területen sokszor pocsék döntéseket hozó Sanét küldte ki szárnyvédőnek Fiolával szemben.

A veszélyesebb helyzeteket a – csak sérülése miatt nem betonkezdő – Goretzka hozta meg, aki azzal, hogy remek ütemérzékkel képes második hullámból érkezni, többször is veszélyt jelentett, majd a 84. percben gólt is szerzett.

A még mindig veszélyes magyar kontrák

Bár annyi veszélyes támadást nem tudtunk vezetni, mint a franciák ellen, de a magyar kontrák így is hordoztak veszélyt, többnyire ismét az egy oldalon, gyorsan végigvitt támadásokkal, ami egyrészt alapvetően is inkább a Rossi-csapat alapjátéka a kiszámíthatóbb labdavesztések és könnyebb visszazárások miatt, másrészt pedig a német vissza- és letámadások is jobban működtek az esetek többségében, mint a franciáké. Amikor azonban nem, jelentősen szétcsúszott a német védekezés, köszönhetően a sokszor nem megfelelő középpályás tagozódásuknak (ha pl. Kroos előremerészkedett a baloldali félterületben, Gündogan csak ritkán segített be a helyére és fordítva).

Miután a németek egyik védekező középpályásának sem az az erőssége, hogy hátrafelé nagy területeket játsszanak be, vagy éppen felvegyék átmenetekben a támadókat – Kroos pl. az első magyar gól előtt negligálta látványosan az asszisztot jegyző Sallait -, és a német középhátvédek sem feltétlenül értik meg egymást ilyen helyzetekben, így a kevés lehetőséggel is remekül tudtunk élni.

A bravúr tehát elmaradt, de az volt az ember érzése, hogy van egy csapat, a magyar, ami a felkészítettségének hála jóval többet hoz ki magából, mint ami játékosonként egyenként benne van, míg a túloldalon a német válogatott maximum egyénieskedő játékosok halmaza, amit az edzőjük ezúttal képtelen egy magasabb kollektív szintre emelni. A végső kétségbeesés – a meccs végén 5 támadóval rohamozás – végül eredményt hozott, amennyiben döntetlenre kihozták a meccset, de nem nehéz látni, hogy ez a német csapat komoly hibákkal küzd, amit az angolok elleni nyolcaddöntőig mindenképp orvosolniuk kell.

A magyar csapat pedig csapatként, emelt fővel búcsúzhat.